reload

Lassan két éve nem írtam. Ez a személyes blogolás valahogy nem nekem való. Viszont így, hogy eljött a szeptember, és történt egy-két dolog, hirtelen késztetést éreztem arra, hogy megosszam a gondolataimat a világgal. Először is, újra eljött a szeptember. Kellemes nyár volt, de az igazság az, hogy semmi kimagaslóban nem volt részem, nem történt semmi izgalmas. (Feltéve, ha a fanfiction-olvasás,és a szexi énekesfiúkra való nyálcsorgatás izgalmasnak vehető. *sorry not sorry*) A napok nagyjából ugyanúgy teltek, főleg Július elsejétől, mikor a barátom külföldre utazott dolgozni. 5 és fél éves lesz a kapcsolatunk októberben. Szerencsére nem ment messze, hétvégente haza tudott jönni, de volt egy két és fél hetes periódus, amikor nem engedték haza. Kemény volt, talán egyhuzamban nem is voltunk ennyi időre távol egymástól az évek alatt, de ha voltunk is, meg tudom számolni egy kezemen hányszor fordult elő. Ezért kicsit remegve indulok neki a szeptembernek, mert az új munka új helyre hívja két hónapra, ahonnan nem fog tudni hazarohangálni. Hónap végén 20 éves lesz ráadásul, remélem együtt tudunk majd ünnepelni a családjával és a barátainkkal. Egy másik dolog, ami mostanában foglalkoztat, az az egyetem. Egyrészt azért, mert idén felvételizek, és reményeim szerint jövő ilyenkor egy pesti lakásban fogok ülni, nem itthon az ágyamon, másrészt pedig azért, mert elég sok barátom fejezte be idén a középiskolát. Elsősorban az egyik legjobb barátnőm, D. Harmadikos korunk óta vagyunk barátnők, és most, hogy elköltözött Sopronba, (óvónő lesz a drága) belegondoltam, hogy basszus... felnőttünk. Körülöttem sorra repülnek ki az emberek otthonról, én meg csak itt üldögélek, és gyomorgörcsöt kapok, ha felmerül az 'érettségi', a 'felvételi', és az 'iskola' szó. De azért kicsit izgatott is vagyok. Now, onto more pressing matters.. Ma délelőtt mikor hazaértem a barátomtól, Anya rossz hírrel fogadott. Menjünk egy kicsit vissza az időben. 2011 november 11-én Anya egyik legjobb barátnője férjhez ment. A lakodalom nagyon szűk családi körből állt össze, a mi családunk volt az egyetlen, aki nem vér szerint kapcsolódott az ifjú párhoz. Kellemes volt, de a vőlegény unokaöccse, Tibi elég hamar kiszúrt magának, és onnantól kezdve nem hagyott egyedül egy perre sem. Jókat beszélgettünk, de azért mégis zavart, hogy folyton összebújva akar táncolni, a combomra teszi a kezét, vagy hogy úgy néz rám, mintha fel akarna falni. A lényeg az, hogy sokat beszélgettünk amikor épp egy asztal választott el minket, és kicsit megismertük egymást. Akkor 20 éves volt, nehezen járt, és érdekesen beszélt. Elmesélte, hogy 18 éves korában volt egy komoly autóbalesete, miután újra kellett tanulnia járni és beszélni. (olyan volt, mintha orosz akcentussal beszélné a magyart.) Ha jól emlékszem azt mondta, hogy strandpapucsban vezetett és valahogy elcsúszott a lába a pedálokon, 160-nal áttépte a szalagkorlátot és a túloldalon egy szakadék várta. Az orvosok megmondták, csoda, hogy életben maradt, második esélyt kapott, használja okosan. Az esküvő után talán egyszer beszéltünk még, de nem találkoztunk. A nyáron Anya barátnője mesélte, hogy Tibi az apukájával kiment Angliába dolgozni. Egy gyárban kezdték, de a srác elég penge volt angolból, látták, hogy eszes is, egyre feljebb tornázta magát a ranglétrán, aztán egyszerre egy futárcégnek kezdett dolgozni. Hogy hogyan és miként került oda, arról nincs tudomásom, csak azt tudom, hogy tegnap éjjel munka közben szörnyű autóbalesetet szenvedett és meghalt. Elég sokat gondolkodtam ma délután ezen a dolgon. Lehet, hogy neki ez volt a sorsa? Csoda, hogy elsőre túlélte, erre az a végzete, hogy egy szörnyű autóbaleset vessen véget az életének? Nagyon sajnálom, ami vele történt, előtte állt még az egész élet. Nyugodjék békében.